Abby a mindig gyönyörű és tökéletes nővére árnyékában nőtt fel, mostanra pedig már egészen elfogadta, hogy ő mindig csak második lesz. Hogy az emberek általában csak azért közelednek hozzá, hogy Tess közelében legyenek, legyen szó lányokról, vagy fiúkról, mindegy. Lassan már megszokta, és nem is reménykedik abban, hogy valaki csak őt látná meg. Hiszen mindig is Tess körül forgott minden, legyen szó idősekről, fiatalokról, fiúkról, vagy lányokról, Tess mindenkit el tudott bűvölni. Egészen a tragikus balesetéig. Tess most kómában, Abby pedig mindent megtenne azért, hogy újra minden a régi kerékvágásban menjen tovább. Ehhez pedig szüksége van a szuperhelyes Eli-re, aki talán fel tudná ébreszteni Tess-t, mielőtt még túl késő lenne. Csak éppen úgy tűnik, hogy Elit valamiért sokkal jobban érdekli az, hogy mi van Abby-vel, mint az, hogy Tess végre felébredjen és majd egymásba szeressenek (legalábbis Abby tervei szerint).
Ez volt ám az első regényem Elizabeth Scott-tól, pedig évek óta szemezek vele, nem is sorolom inkább, hogy mennyi könyvével. De van néhány a readeremen, csak eddig még sosem volt olyan hangulatom, hogy azokat kezdjem el. Azért is kezdtem ezzel, mert van a sokat ismételt Contemps, és szeretném végre befejezni az idei évre tervezett két challenge-em egyikét, ha már a várólistacsökkentés elakadt. Gondolom, hogy nem ez a legjobb regénye, legalábbis én ha választhatnék, egészen biztosan nem ezzel kezdtem volna. De hát ez volt nálam soron.
Szóval nem tetszett. Elsősorban azért, mert Abby engem halálra idegesített, egyrészt azzal, hogy rögtön ráveti magát Elire, hogy hú milyen helyes vagy, Tess majd biztos beléd szeret, ha felébreszted! Pedig ha azt vesszük Emma is tök ugyanezt csinálja Jane Austen-nál, párosítgatja az embereket, csak ami már lassan kiszúrja a szemét, azt nem veszi észre. A másik meg a rögeszméje, hogy ő csak második lehet, hiszen ott van a tökéletes Tess, és régen is mindenki csak azért barátkozott vele, mert a meseszép Tess a nővére, akit mindenki imád, és hogy ha a fiúk esetleg érdeklődnek is iránta, az is mind Tess tökéletessége miatt van, és őt tulajdonképpen észre sem veszik. Mert az első szerelme is csak azért volt vele, mert ott volt Tess, és amikor együtt voltak, a srác akkor is csak Tess-re gondolt, mert ő mennyire tökéletes blahh! Szóval annyira nem bírtam elviselni, hogy valaki ennyire kevés önbecsüléssel rendelkezzen, hogy amikor van egy ultrahelyes srác, mint Eli, aki aztán Abbyn kívül tényleg semmi mást nem lát, szerencsétlennek akkor is azon kelljen gondolkoznia, hogy ő nem érdemli meg a boldogságot, és nem követi el még egyszer azt a hibát, hogy reménykedjen...
Azután pedig, hogy többszáz oldalon végigszenvedtem Abby nyavalygását, valahogy sokkal inkább emberközelibbnek éreztem Tess-t, aki tulajdonképpen jelen sem volt, meg Eli-t. Az ő problémáik valahogy sokkal jobban voltak ábrázolva, nekem ott a szívem szakadt meg például, amikor Eli elvitte Abbyt az iskolájába. És főleg ezek után nem bírtam elviselni, hogy Abby mennyit nyavalyog, mikor vannak emberek, akik sokkal rosszabbat kapnak az élettől. Vagy éppen még ennyit sem, mert egy szerencsétlen baleset elragadja tőlük az életet, és éppen kómában fekszenek a kórházban, és ki tudja, hogy egyáltalán felébrednek-e valamikor. Persze nem mondom, ezt Abby is belátja a végére, de kínszenvedés volt odáig eljutni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése