Az Árva korunkban a harmadik regény, amit Kazuo Ishigurótól, a kortárs, (neve ellenére) brit írótól olvasok. Néha elcsodálkozom azon, hogy milyen kevesen ismerik, vagy egyáltalán szeretik őt, mármint ismerőseim közül, pedig lenyűgözőek a könyvei. Talán az a probléma, hogy például egyetemen is, a három közül nekem legkevésbé tetsző művét kellett olvasni, a The Remains of the Day-t (magyarul Napok romjai, illetve A főkomornyik szabadsága címmel jelent meg, előbbi a filmváltozat, utóbbi a regény hivatalos magyar címe). Pedig mind az általam olvasott Never Let Me Go (Ne engedj el), illetve a most bemutatásra váró Árva korunkban (When We Were Orphans) is sokkal jobban megnyert engem.
A recept, amit ebben a három regényében használ, közel azonos. Hiszen mindhárom történet egyfajta visszaemlékezés, merengés a múlton, megtörtént, illetve meg nem történt eseményeken. És ahogy ez már lenni szokott, a végére érezzük, hogy ez több egy egyszerű élettörténetnél. Az Árva korunkban főszereplője, Christopher, egy elismert detektív. Az ő szubjektív látóköréből nézhetjük végig életének emlékezetes mozzanatait, és fény derül arra is, hogy miért lett belőle híres nyomozó. A szülei ugyanis kiskorában rejtélyes körülmények között eltűntek, először az apja, majd pedig az anyja. Ekkoriban, még gyerekként, gyakran játszotta legjobb barátjával, Akirával, hogy a szüleit egy házban tartják fogva, és ők a megmentésükre sietnek. Ahogy telnek az évek, és egyre közeledik a világháború, Christopher úgy érzi, hogy itt az ideje megtalálni a szüleit, és egyfajta rögeszméjévé válik, hogy talán a szülei megmentésével egy nagyobb cél érdekében cselekszik, és akár a kirobbanni készülő háborút is megakadályozhatja.
Ami egyfajta hiányérzetet nyújthat a regény olvasása közben, az a már említett szubjektivitásból ered. Nem lehetünk biztosak abban, hogy mi az ami tényleg megtörtént, és mi az ami csak a képzelet szüleménye, mint ahogy azt sem tudhatjuk, hogy Christopher mitől lett elismert nyomozó, vagy hogy az iskolában tényleg ő volt az, aki minden buliban benne volt, ahogy ő állítja, vagy pedig az egykori iskolatársának van igaza, aki szerint Christopher igazi különc volt... Mindezektől eltekintve, igazán élmény volt elolvasni ezt a könyvet is Ishigurótól, és remélem, hogy nektek is az lesz, hogy ha valamikor a kezetekbe veszitek. Vagy ha ezt nem is, a Ne engedj el-t mindenképpen érdemes elolvasni a mestertől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése