Love Wrecked

Kezdem a tanulsággal: ne nézz meg csak azért egy filmet, mert egy kedvenced szerepel benne. Igen, kitaláltátok, a filmet csak egy személy miatt néztem meg, és az Amanda Bynes volt. Elég nagy kedvencem (egy filmjének címe a blog címe is), de ez a film már első pillantásra sem volt szimpatikus, és végeredményben igazam is lett. Amolyan könnyed szórakozásnak elmenne, ha nem zavart volna az, hogy itt szegény Amanda a szokottnál is sokkal bugyutább, az imádottja pedig egyszerűen ellenszenves, de nagyon. 

A történet nagyjából annyi, hogy van Jenny (Amanda), aki nagyon de nagyon nagy rajongó. És akkor még finoman fogalmaztam. A filmben kb olyan idős lehet, mint én, de komolyan mondom, hogy rossz belegondolni, hogy egy velem egykorú ilyen mértékű fangirlizmusra képes. Na nem mintha nem lennének hasonló ismerőseim (az Edward- és Tom Felton-rajongó barátaim), de ezt én komolyan nagyon eltúlzottnak éreztem. Szóval Jenny, a fangirl, a nyári munkája során egy véletlen folytán egy lakatlan szigetre vetődik rajongásának tárgyával, a naggggyonhíres rocksztárral. Csak aztán kiderül, hogy ez nem is egy lakatlan sziget, persze ezt Jenny megpróbálja eltitkolni a nagy sztár előtt, aki így aztán az ő segítségére szorul. 

Olyanokról szerintem teljesen felesleges beszélni, hogy a megvalósítás helyenként egy katasztrófa. Ok, értem én, hogy nem lehet minimálköltségből egy többezres koncertet csak úgy megcsinálni, mint ahogy igazi viharban sem lehet forgatni az igazi tengeren, de azért lehetett volna kicsit kevésbé mű-szerűen is csinálni a dolgokat. Hogy kicsit nézzen ki úgy, mint egy igazi tenger, meg egy igazi vihar, na.

Az egyetlen aki feldobta a filmet, az az aktuális rendespasi, Jonathan Bennett (akire én egyedül a Bajos csajokból emlékszem), de neki meg túl kevés szerepe volt ahhoz, hogy jó legyen a film. Na meg szerintem az is gázos, hogy nem szeretünk hipphopp bele a legjobb barátunkba, amikor ilyesminek a lehetősége évekig eszünkbe sem jutott. Szóval ez így gázos, nagyon gázos.