Delphine de Vigan: No és én

Lou tizenhárom éves, látszólag mindene van, szülei, szobája, számítógépe. 
Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal elôrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások elôtt, és a cipôfûzôje is mindig lóg.

No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögôs kerekes bőröndje. 
No bizalmatlan, vad, keserû. 
No az utcán él. Hajléktalan.

Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott. 
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte. 
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényûzô párizsi lakásban. 
Három különbözô módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.

Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal? 
Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó? 
Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték. 
Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről.

 

A Westend elejéből kölcsönöztem ezt a könyvet is, mert amint megláttam olyannak tűnt, amit csak szeretni lehet. Így is volt, meg nem is volt így, ebbe majd később megyek bele. Mindenesetre a komoly témák ellenére is nagyon könnyű olvasmány, tényleg nagyon olvastatja magát. Köszönhető ez persze a narrátor lánykánk, a 13 éves Lou Bertignac szárnyaló gondolatainak is, amit élmény olvasni. Szerintem legalábbis. Mert egyik családtagom is bele-bele olvasott, de szerinte olvashatatlan. Túl hosszúak a mondatok, és olyan helyen van vessző, ahová pont kéne, és egyszerűen ez követhetetlen, mert azt sem lehet tudni, hogy ki mit mond. De ezt nem kell figyelembe venni, mert én szoktam olvasni, ő meg nem.

Szóval ott tartottam, hogy Lou nagyon is szerethető, az állandó kérdéseivel, a szokatlan gondolataival, a kicsit ocd-re emlékeztető hajlamaival. Nem lehet könnyű neki, hiszen átugrott két osztályt, vagyis gyakorlatilag két évvel fiatalabb, mint az osztálytársai, akik között éppen ezért nem nagyon vannak barátai. Kivétel talán a 17 éves Lucas, aki pedig két évvel idősebb, mint az osztálytársai, mert ő meg kétszer bukott. Pedig nem buta, egyszerűen csak nem érdekli ez az egész, és amint megismerjük a fiú családi hátterét, azt hiszem meg is lehet érteni egy kicsit.

Amit én nem szerettem sajnos, az No maga, úgy ahogy van. Meg ez a hajléktalan téma. Most lehet hogy ez kegyetlennek hangzik, de én nem szeretem a hajléktalanokat, és el nem tudnám képzelni, hogy összeismerkedjek eggyel, és befogadjam a saját házamba, még akkor is, ha egy 18 éves ártatlannak tűnő lányról van szó, egy gyerekről. Pedig láttam már fiatalnak nevezhető egyedeket aluljárókban kéregetni, de nem adnék egyikőjüknek sem pénzt, mert úgyis csak cigire költik. Keressenek inkább normális munkát, legyen az akármi, vécés néni a stadionoknál, vagy legyenek olyanok, akik ősszel levelet gereblyéznek, télen havat lapátolnak... de ne kéregessenek az utcán. Szóval most nem akarok spoilerezni semmit, de ha No tetteit nézzük, akkor nem véletlen, hogy az utcán van, és az történt, ami. Persze most jöhetne a pozitív gondolkodás, hogy mindenki megérdemel egy esélyt, blabla. Szerintem a hajléktalanok is kaptak már. Csak nem éltek vele, ezért vannak ott, ahol.

És ezért van az, hogy a kicsi Lou-t, a 13 éves kislányt megértem, amiért segíteni szeretne, amiért nem érti miért van ennyi hajléktalan, és miért nem tesz ez ellen senki semmit. De azt például nem értem meg, hogy a szülei, akik értelmiségiek, hogyan fogadhatnak be egy 18 éves gyereket... de hogy gyereket, egy felnőtt nőt, és bízzák rá a házat, amíg ők távol vannak. Ilyen nincsen.

De No kivételével mindent szerettem ebben a könyvben. Lou családi hátterét, hogy az anyukája milyen nehezen lábal ki a depresszióból, Lucas családi körülményeit, kettejük kapcsolatát is, az iskolai órákat és nehézségeket. Nekem ennyi bőven elég lett volna, hogy szeretni tudjam ezt a könyvet. No-val együtt is szerettem ugyan, de nekem helyenként már sok volt. Nem tudjuk megváltani a világot, legyünk akármennyire pozitívan gondolkozó 13 évesek, sajnos az élet egyáltalán nem ilyen egyszerű.