Már a megjelenése előtt szemeztem ezzel a könyvvel, mert már egy éve nem olvastam Meg Cabot-tól semmit, pedig jónéhány éve oda meg vissza vagyok a könyveiért, még akkor is, ha nem mind tökéletes (nyilván), de már csak megszokásból is. Aztán az Olthatatlan vággyal újrafelfedeztem magamnak az írónőt, meg ugye ott volt a Goddess Test, ami szintén Perszephoné elrablására épül, mint az Abandon is. Csak most ezt nem erőltették annyira ránk, legalábbis szerintem teljesen el lehetett tőle vonatkoztatni, és ez részemről pozitív.
A narrátor egy Pierce nevű leányzó, akinek az életében a legmeghatározóbb dolog az volt, hogy meghalt. De a túlvilágon találkozott egy John nevű fiúval, aki felfigyelt rá, és akitől Pierce mégiscsak meg tudott szökni, vissza az élők közé. De azóta sem tud másra gondolni, sorra járja az orvosokat, akik mind próbálják vele elhitetni, hogy mindezt csak álmodta. Persze Pierce tudja, hogy nem, mert még azóta is viseli a nyakláncot, amit Johntól kapott, és amit valahogy magával sikerült hoznia a túlvilágról. Meg persze továbbra is látja a fiút, olykor-olykor. A legváratlanabb helyzetben is megjelenik, és megmenti Pierce életét. A lány ugyanis nem kevésszer kerül bajba, de ami a könyv lényege is, hogy ez nem kifejezetten az ő hibája, sokkal inkább John miatt van veszélyben, vagyis inkább amiatt, amit John érez iránta.
Kezdem azzal, hogy nem sikerült annyira szeretnem az Abandont, mint amennyire szerettem volna. Pedig nem voltak nagy elvárásaim, esküszöm, a Goddess Test óta meg főleg nem várok sokat egy Perszephoné sztoritól. És most mégsem azzal a részével volt a legnagyobb bajom. Mert abszolút el lehetett vonatkoztatni a mitológiától, tekintve, hogy Pierce-nek sincs halvány fogalma róla, meg mert nem kötik annyira az orrunkra az egészet, hogy igen ez Perszephoné, ez a szűz kis legény meg Hádész, és most megismétlődik a történelem, blabla. A probléma ott volt, hogy szegény írónő annyira ragaszkodik a trilógiához, hogy az első részben gyakorlatilag nem történt semmi. Nem kaptunk háttérinformációt, nem tudjuk hová megy most ez az egész, nincs semmi célja az eseményeknek. Lehet, hogy majd lesz, de egyelőre még nem történt semmi, és az első rész, az egymillió flashback-jével halálosan unalmas volt. Az egész könyv egy pár napnyi történést dolgoz fel, és közben azt nézzük, hogy mi történt x évvel ezelőtt, miközben legtöbbször azt sem lehet követni, hogy most éppen melyik időben járunk.
Persze nem mondom, elmehet ez még akármilyen irányba is, meg lehetne akár még szeretni is, csak egyelőre nem áll úgy a dolog. Aztán ott van John... A nevén alapból fél órát nevettem, és egyszerűen nem tudtam eldönteni melyik a "jobb", a John vagy a Henry? Na szóval John-nal mindent összevetve keményen egy napnyi időt tölthettek együtt, ebből kétszer John franciaágyas hálószobájában landoltak, mire eljutottunk oda, hogy menthetetlenül szerelmesek vagyunk egymásba, és vigyáznunk kell a másikra, meg kitartani a másik mellett... vagy valami hasonló. És ez a tempó egy icipicit gyors volt.
És még azt hadd említsem meg, hogy John azért figyelt fel Pierce-re, mert a lány mindenkivel nagyon törődik, mindenkit maga elé helyez, és mennyire egy önzetlen, kedves természetű lány, aki még igazi állatbarát is. Csak az vicces, hogy a családjára olyan magasról tett az egész könyvben, hogy az valami elképesztő. Például az édesanyjához egy normális szava sincsen, pedig a lehető legközelebb kellene állniuk egymáshoz, már ha azt nézzük, hogy mi történt Pierce-szel azóta, hogy először járt az alvilágban. Az meg nekem már késő, hogy amint másodjára is John otthonában köt ki, azonnal az anyja után kezd sírni. Gondolkozhatott volna korábban is, ha már ennyire törődik másokkal.
Mindegy, egyelőre a második rész az várós, de majd csak jövőre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése