A tizenhat éves Milesnek nincsenek igazán barátai, nem szereti az iskolai életet, egyedül a halott emberek utolsó mondatai tudják lenyűgözni. Ezért is kéri meg a szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert ott talán megváltozik az élete, vagy legalábbis megtalálja a Nagy Talánt. Culver Creek-ben, ahol mindenki becenevekkel nyomul, még a dékán is, akit csak Sas néven emlegetnek, Miles szinte azonnal barátokra, sőt még egy új névre is talál, így lesz a vézna fiúcskából Pufi. De ott van még Pufi szobatársa, az ösztöndíjas zseni, Ezredes, vagy az állandóan változó Alaska, akinek kivételesen ez az igazi neve, viszont azt legalább ő maga választotta magának. És azt kell hogy mondjam, az a 272 nap, amit az Alaska nyomában átélünk, bizony gyökeresen felforgatja Pufi, és barátai életét.
Rég volt már olyan, hogy olyan könyvet olvasok, amit már egyszer olvastam, de az Alaska nyomában az ilyen. Körülbelül négy éve olvashattam, nagyon olcsón vettem, amikor felfedeztem, hogy a Questurával szemben van egy nagyon jó használt angolkönyves, és valahogy ez repült bele a kosaramba, néhány kötelezővel együtt. És imádtam. Mert én is akkoriban kerültem el otthonról egy másik városba, kollégiumba, új volt minden, sok idegen ember, azelőtt szinte sosem ittam... Szóval valahogy úgy jött ki, hogy sok közös vonást találtam Pufival és gondolom részben ezért, de nagy hatást tett rám. Részben pedig amiatt, hogy 136 nappal a könyv kezdete után, és 136 nappal a könyv vége előtt történik valami, és én azt hittem, hogy ez a valami meg fogja változtatni a dolgokat, hogy utána nem fogom ennyire szeretni. De nem így történt. Második olvasásra sem. Sőt, komolyan mondom, hogy annak ellenére, hogy a könyv második felének kellene igazán szomorúnak lennie, ott van a három legnagyobb poén, és ami a legviccesebb, hogy mindhárom a Sashoz kötődik.
Azt már mondtam, hogy a Könyvfesztiválon sikerült újrafelfedeznem a könyvet, de akkor még nem vettem meg, mert minek, megvan nekem otthon is. Igen, csakhogy otthon otthon, és nem itthon otthon, szóval addig rágódtam rajta, amíg muszáj volt megvennem és azonnal újraolvasnom. És pont olyan volt, amire emlékeztem. Azt szerettem benne nagyon, hogy végig úgy éreztem, mintha én is ott lennék. Mintha Pufi, Ezredes, Takumi, Alaska, mind az én barátaim lennének, együtt szívnám velük a cigiket, pedig nem is dohányzom, vagy éppen együtt készülnénk egy óriási balhékra. Pufi néhány beszólása mondjuk fájt egy kissé, az utolsó mondatokon kívül gőze nincs a dolgokról, legyen szó barátságról, szerelemről, vagy éppen más országokról. De az sem baj, mert szépen sorban mindent megtapasztal, és végül talán megtalálja a Nagy Talánt, vagy éppen a kiutat a szenvedés labirintusából. Vagy talán még nem. De kiderül, ha elolvassátok a könyvet. Mondanám, hogy felajánlom ezt a könyvet is, elvégre nekem megvan kétszer, de most egy kollégámnál van, utána pedig a húgához kerül, és még vagy öt ember elkérte tőlem, mert az a kollégám valahogy jobban tud könyveket ajánlani, mint én. Lehet hogy ezt a bejegyzést is inkább neki kellett volna megírnia, mert nekem nem megy :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése